Mivel Sütiék ma leléptek a festői Seat Alteába, András megkért, hogy ha már különcködöm, legalább röffentsek ide pár sort a blogjára. Vendégposzt a Sütőblogon!
Szóval az van, hogy ez a Fallas, gyerekek, ez egy kurvajó dolog. Azzal együtt is az, hogy elképzelni nem tudom, hogy lehet ezt évről évre elviselni. Ordenáré zaj van, hihetetlen a füst, egy hét alatt a helyiek leamortizálják a fél várost és gyakorlatilag jó időre hazavágják a környék flóráját és faunáját, de mégis imádják. Valószínűleg ez valahogy úgy működik, hogy ebbe az egészbe itt bele kell születni. És legyünk őszinték, azért mi is élveztük a dolog hangulatát.
Azt mondják, Valencia a világ pirotechnikai fővárosa, és hát ennek ilyenkor Fallas-tájt igyekeznek is érvényt szerezni. Ez nem is elsősorban azon érezhető, hogy minden du. 2-kor és éjjel 1-kor egy olyan brutális tűzijátékot eresztenek el, hogy bárhol is legyél, otthon vagy az utcán, menthetetlenül a gatyádba fosol tőle. De még csak nem is azon, hogy gyakorlatilag a nap 24 órájában bárhol bármikor rád törhet egy orbitális robbantássorozat, amitől az az érzésed, hogy hirtelen valakik szabályosan bombázni kezdték a várost körülötted, és várod, mikor fog szemben az a nagy épület egyszercsak ledőlni. Mert az igazán durva azt látni, ahogy apuka az utcán tömi 4-6 éves porontyának kezébe a tréfarépát, hogy nesze fiam, dörrents alájuk. Azért ilyenkor apa is és fia is megráznák a pofonfát, nagyjából egyformán. De nyilván apunak több jutna. Szóval ez itt valami olyasmi lehet, mint bikát ölni vagy jamónt szeletelni, apáról fiúra öröklődik a hülyeség. Öt napig nonstop petárda-zuhatag és tűzijáték-hegyek, kemény dolgok ezek.
És akkor ott vannak a bábuk, aka fallák. Ezek azok az (elvileg kartonból, gyakorlatilag poliészterből készült) hatalmas figurák, amik ilyenkor elárasztják a város tereit és egy-egy groteszk/vicces/ironikus jelenetet alkotva megemlékeznek a közélet aktuális szereplőiről. Konkrét céhek léteznek, amelyek dinasztiák óta készülnek évről évre újabb és újabb ötletekkel, egrijánosi fordulattal élve úgymond "görbe tükröt tartanak a társadalom elé". Süti szerint (aki ugye nem ért a vizualitáshoz, tehát a véleményére nem adunk) kicsit pasztellesek és olyanok, mintha valamelyik Disney-film levetett díszletei lennének, szerintem viszont jó hangulatuk van, nem gyengén. Sétálsz a városban és egyszercsak az egyik kereszteződésben befigyel egy ilyen 10-15 m magas szobor, körülötte forgatag, kifőzdék, tűzoltózenekar, vurstli, egész kis fesztivál. Ja és persze piromán kis köcs..lurkók.
A harmadik napon elkezdődik az Ofrenda, ami egy két napon át tartó (természetesen nonstop) felvonulás. A város egyik főterén összetákolnak egy hatalmas, kb. 20 m magas faszobrot, a fallák stílusában, amely a helyi érdekeltségű szent szüzet ábrázolja (Virgen de los Desamparados). Két napon át elébe járulnak aztán a városszerte felállított fallákat készitő grémiumok tagjai, pompázatos népi ruhákba öltözve, kezükben egy-egy csokor virággal, melyeket két napon át avatott kezek építenek be a faszobor oldalába. Ezekből áll össze a második nap éjjelére a szűz ruhája, ami valljuk be, tényleg elég menőn néz ki.
Az utolsó két éjszakának egyébként is kiemelt szerepe van. Az utolsó előtti éj a "Nit del Foc", azaz a tűz éjszakája, elvileg ezen az éjszakán lövik fel a legbrutálisabb tűzijátékot, bruttó 2500 kiló lőszert a Túria kiapadt medréből. Én nem mentem ki megnézni, mert a szemem már így is konstans jojózott a képi világtól, de Sütiék szerint nem szólt annyival nagyobbat a korábbiaknál. Az utolsó éjjel pedig eljön a "Cremá", azaz a szobrok rituális (és kicsit azért megindító) elégetése.
Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy öt napig sétálgatsz ezek között a figurák között, némelyik valamennyire hozzá is nő a szívedhez, megvan a maga története (mint annak a kompozíciónak, amelyik a mi házunktól egy sarokra állt, Maradonával, Valderramával, del Bosquéval), aztán eljön az utolsó éjszaka és pontban éjfélkor (nyilván egy rögtönzött tűzijáték keretében) lángra kap az egész és úgy tíz perc alatt a szemed láttára porig ég. És még kábé 800 ilyen építmény Valencia-szerte. Ennek azért megvan a hangulata, főleg ha annyira be vagy torzulva, ahogy mi voltunk aznap este (vö. Paella, azaz Homár Laci és a sutyeRákok c. bejegyzés). Meg gyaníthatóan az adott mű készítői is, mindenesetre volt valami megkapó abban, ahogy a szoborcsoport készítői az alkotásuk hamvai mellett állva ölelkeztek és köszönték meg egymásnak a közös munkát. Persze azért ne egy könnyes siratót képzeljünk ide, örömünnep ez a javából, a kis (nagy) fallák bevégezték földi pályafutásukat, jó eséllyel sikerült a telet is elkergetniük, erre pedig inni kell. Hát ittunk.
Másnap reggel pedig úgy ébredsz fel, hogy szorgos kismanók éjjel kicserélték alattad a várost. A fallák romjait eltakarították, eltűntek a kordonok és a kerítések az utcákról (ezekkel különítették el a dühöngőket, ahová bárki bemehetett kedvére robbantgatni), az autók már vissza is parkoltak a helyükre, minden ugyanúgy csillog-villog, mintha semmi nem történt volna az elmúlt egy hétben. De a legdurvább az, hogy szinte el se hiszed, de csend van. Nem durrognak miniatűr pokolgépek, nem röpködnek föld-levegő rakéták el a füled mellett, nem akarsz már-már kényszeresen lekeverni egy pofont a melletted elsompolygó kis kölöknek, amiért már megint matat valamivel a kezében.
A bulinak vége, Valenciába visszatért a hétköznapi élet. És azért lássuk be, ez a hétköznapi élet is van legalább olyan menő, mint a Fallas. De erről már majd Süti mesél továbbra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése