Vendégposzt Attilától

Spanyol koratavasz fociszemmel

Tavasz, Mediterráneum, foci.

3 dolog amit nagyon bírok és ha ezek találkoznak, az a hegyiiváni álmoskönyvek szerint bizony sokat ígér. És bár ami sokat ígér az nem ad automatikusan sokat, Spanyolország nem fukarkodott 2010 kora tavaszán!

Már a tervezgetés januári fázisában, mikor körvonalazódott, hogy az élő statisztikalegenda Canarinóval látogatjuk meg Andrist és a trip egy erős fodball-keretre lesz felhúzva, nagyon ígéretesnek tűnt az utazás. Az is növelte a túra vonzerejét, hogy izgalmasnak ígérkezett a két nagy focistatisztikus élő meccskörnyezetbeli találkozása. Nos utóbbi kitétel sajna kevéssé ült mert míg a gomb- és rendes focis barátok joggal neveztek Lexikonnak még 5-6 éve, az utóbbi idők európai focikörforgásából kimaradva majd’ minden fontos infót Tomitól kellett összeszedni ami bizony egy Attilától szégyenteljes

Atletico meccs- egy álom beteljesül

A március 15-i itthoni nemzeti ünnepet és in megültem- de nem a márciusi ifjakat, hanem a madridi „matrackészítőket” éltetve. A lemenő nap utolsó fényei már javában a Vicente Calderón (a kisebb madridi csapat, az Atletico stadionja) felé hömpölygő tömegben talált minket, útban az Atleti-Osasuna derbire. A meccs „tuti egyesnek” ígérkezett, bár az A.M. idén nem muzsikál valami délczegen. Külön izgalmat jelentett az exkispesti kedvenc, Vadócz várható jelenése az ellenfél színeiben- ne feledjük, mindhárman az egy igazi magyar klubnak szorítunk

A meccs előtt persze csekkoltuk a klub merchandise boltját. Nos ha otthon a Honvéd kis árudája bolt, akkor ez maga a Harrods. Hihetetlen kínálat (és árak), a fél órás nézelődés végén egy casual póló azért a kosárban landolt. Ezt követte 1 sör a stadionnal szembeni szurkerkocsmában, együtt sok helyi szimpatizánssal, illetve egy tortillázás egy pár háztömbbel odébb egy másik Atleti törzshelyen, mezbe öltözött arculatokkal a bárpultnál miközben a krimó előtt egy zöldessárgás termésű fa ontotta szégyentelenül a tavaszillatot a bejárattól nem messze. Mi kell még? Mondjuk egy Atleti siker.

Maga a meccs jó tré volt, igazi, Atleticóhoz méltó. A közönség vérprosztó, végig ment a putamadrézás. Mellettem egy helyiérdekű pubertás zsírszalonna ordította minden helyzetnél permanensen az Atleti-Atleti-Atletííííí szósort, mikor épp nem chipsbe és kólába fojtotta a gyengusz meccs miatt bánatát. Hiába, ez a munkásosztály csapata, nem az önmagától bekészült elité mint a városi rivális Real (suck…). Vadócz egy átlagteljesítmény nyomott egy nagy lövéssel, az Atleti meg emberhátrányban kínlódva bár de behúzta a meccset. Nagy este volt.

Autentik Spanyolország – kocsmai meccsőrület

A következő hét már Valenciában ért minket, Tomi napi rendszerességű fociorgazmusaival akárhányszor a Mestalla (A VFC stadionja) közelébe jutottunk. Itt nyomtunk egy stadiontúrát idegenvezető hölggyel és a vendégek közt agresszor valenciánó családanyával aki kifütyült mikor honvédmezben sajtótájékoztatót mímeltem a sajtószobában. Hihetetlen hangulata volt a stadinak így üresen is… igazi betonmonstrum a város közepén, kockaházakkal övezve, a ’80as évek szellemében. Ha nem köteleztem volna el magam Atleticósnak még 1995-ben, hát a Valencia is vonzana. De így: csak a MATRAC!

Csütörtök este Európaliga-visszavágóra utazott a Valencia Brémába, a hazai 1:1 után. Ezt a meccset a Mestalla melletti egyik drukkerkocsmában néztük meg. A meccs a tavasz derbije lett. 4:4 nagy hajtás, óriási gólok, fordulatos eredményalakulás. A Fallas-tól amúgy is csúcsrajáratott piromániájú helyi ultrák mind a 4 gólnál kisebbfajta tűzvészt hoztak össze a kocsma mögött, halláskárosodásunk elérhette az 50%-ot

A szünetben mellénk ülő öreg csóka jelentette a nap fénypontját, aki előbb lezserül leköpte magát mogyoróval majd voluntarista szakkommentációt vállalva végignyomta nekünk a második félidőt. Maksziriszpekt.

Szarráázva de büszkén

Tematikus hetünk zárófelvonására vasárnap este került sor. Az említett előzmények (Bréma-Valencia 4:4) ismeretében gálára számítottunk, egy falszabadult Valencia az ország egyik legjobb támadószekciójával bucira veri a csóró andalúz rokont. Ezt csak a vendég Almería nem gondolta így és rögvest a 10. perctő masszív időhúzással próbálták rombolni a Valencia lelkierejét és a játékot. A szopórollerre való felültetést mindenesetre így sem kerülték el, a második félidőben a hazaiak laza kettest hintve behúzták a mérkőzést. Az eső a 2. félidőben sajna elhozta az abszolút diszkomfortot is – rommá áztunk. Tomi kedve persze nem lankadt, ő ilyen tiszteletbeli valenciano ultra, még alkoholmentes sört is szerzett a szünetben (normál sert nem adnak meccseken a hispánok) a denevércímeres poharakért melyek jó emlékül szolgálnak majd. Az alkoholtilalom nem is baj amúgy kevés a beszeszelt ultra így a békesség is nagyobb meccs közben és után – pl. a találkozó végén a stadion előtt éneklő Almería szurkereket senki sem bántotta a 30000 hazai fan közül. Így is lehet ezt csinálni?

Utólag is köszönet hát Tominak a meccsötletekért, Andrisnak a szervezésért és a szállásért , az Atleticós Juradónak meg azért hogy március 15.-e estéjén lecsúszó lövése miatt a Valencia győzelmei mellett az Atletico is bevéste magát jó emlékeim közé!